Ég és föld között – kiállítás a Bánffy-palotában

A Várkert Fesztivált megelőzően, május 21-én 17 órától, nyitja meg kapuit Zsombori Erzsébet – Zsimbi és lánya, Mayer Hella, kolozsvári festőművészek kiállítása a Bánffy-palotában, mely a fesztivál végéig várja majd az érdeklődőket.

A művésznők alkotásai nem akarják, hogy megbújjunk bennünk, hanem azt akarják, hogy valaki és valami kibújjon belőlük. És valami szinkronitás mindig ott hagy a képeken valami pici síkidomot, valami kitöltetlen teret, valami nyomasztó űrt, oda nem illő formát, alakot, ez pedig ki- és bezökkenti nézőjét a művek világába.

Zsombori Erzsébet – Zsimbi tanulmányait Kolozsváron végezte. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Állandó kiállítása van a Budai Várban lévő galériájában. 1975-től vesz részt hazai és külföldi tárlatokon. Több mint 50 egyéni kiállítása volt Magyarországon és szerte a nagyvilágban és számos csoportos kiállításon is részt vett. Művészetéről így vall: „A festés olyan, mint a naplóírás. Egy tárlat anyagából sok minden kiderül, legalább egy szegmense az életünknek. Mi változunk, és ezzel együtt változnak a képek, a színek, világos, sötét, fekete, fehér, boldog és boldogtalan… Hangulatokat, érzéseket festek. Zenét. A virágban zene szól és a zenében virágot képzelek. A bagoly néha szomorú, a bohóc sokarcú. A réten néha egyedül sétál a madár, máskor kettesben repülnek. A füvek közt élet, a köveknek lelkük van. A napraforgó a nap felé fordul, benne az élet spirálja. A tél tiszta, makulátlan, hó borít be mindent.”

Mayer Hella alkotásai esetén mindig az üres térre fókuszál először a szem, aztán a körötte lévő szín-tér fogja meg a vele szemben állót.  A kép metafizikai része kerül elő, aztán a „cselekvő”, epikus rész, majd a felismerés: egy tudatos koncepció részei vagyunk. Ezek adnak stílus, erőt, egyediséget a képeknek.

Hol egy csillárt, hol egy háromszöget, egy kört, egy tetemet, egy borospoharat, egy, a térbeli hálózatban nem szimmetrikus, nem harmonikusan elhelyezett alakot, figurát kapunk. Rácsok, kapuk, kegytárgyak, kivágott fa a ház előtt, egyedül egy téren a térben, a temetőben, élet és halál, sírkövek tetemek, kisleányok, az élet forgása, abszurditása, nyomasztó végtudatban is kicsi gyermekded boldogság. Élethalálmetszetek. Az alakok, formák nyugvópontjai a „tájképeknek”.

A képeken jellegzetesen fekszenek, állnak, ülnek a tárgyak. Kicsi életjelek. Az összegyűrt rongy a földön, a székre rakott ruha, kis hokedliszerű asztalon csipkeszerű terítő. Egy öregasszony házából. Egy öregasszony hite, vetetlen ágya, tónusai. Briliáns látlelet. És a kép levágott szélei, tudatosan nem mutatják totálban a pillanatot, amiben egy létanyag, életkorszak, és egy egész élet benne van.

Más képek pedig valami apokaliptikusságot éreztetnek. Lehet, játszik velünk a festő, lehet, ki akar lökni minket önmagunkból, „konfortzónaromboló” képek ezek. Ez a dolguk, köszönjük nekik, hogy fájnak, hogy sajognak, hogy a végletességet hirdetik, hogy milyen nevetségesen irracionálisan, esendőek vagyunk, esetlen formák az életünk festményén, érzelgős, magunk elé bambulás az egész életünk. Amiben a gyerekkor és az öregkor a legmegrendítőbb, a legőszintébb. A legzártabb keret.